AZ IDOMÍTÁS HARMADIK IDŐSZAKA.

A LÓ ÖSSZESZEDÉSE ÉS FELIGAZÍTÁSA.

A tulajdonképpeni idomítás csak akkor veszi kezdetét, ha a ló a segítségeknek már teljesen engedelmeskedik. Ennek a munkának részletes leírása túlhaladná e könyvecske keretét, azonban ennek felépítésével és céljával minden lovasnak tisztában kell lennie, mert aki nem ismerte fel a célt, az a helyes utat a helytelentől nem tudja megkülönböztetni.

Az idomításnak célja az engedelmességre való nevelés, a teljesítőképesség fokozása és a könnyű fordíthatóság elérése. Az út a különböző leckéken át a lovas és a ló között megteremtett tökéletes harmóniához vezet, ami a magasiskolában nyeri legszebb kifejezését.

Az átengedettség és lendület folytonos javulása a fokmérője annak, hogy helyesen folyik-e a munka. Minél nagyobb igényeket támaszt a lovas lova fordíthatóságát tekintve, minél gyakrabban és rövidebb idő alatt akarja az ütemet és az irányt lovával teljes összhangban változtatni annál nagyobb fontossággal bír, hogy a lovas a ló hátulja felett uralkodjék, mert ebben van természettől a ló legnagyobb erőforrása. A ló súlypontja a fej és nyak aránylag nagy súlya folytán közelebb esik a ló mellső lábaihoz, mint a hátulsókhoz ennélfogva, a mellső lábak természettől inkább hordozó, a hátsó lábak pedig előretoló taszítómunkát végeznek. A verseny és ugró lónál a súly különösen a ló mellső lábaira nehezedik, illetve rájuk esik, ugyanúgy a kocsilónál is, különösen a tehervonónál. Az eke, vagy a nehéz társzekér elé fogott lónál ezt világosan láthatjuk.

Az iskolaszerűen belovagolt lónál, különösen hat ettől magasiskola-gyakorlatokat is követelünk, a hátsó lábakat inkább a súly hordozására kell kiképeznünk és e célból ezeket a súlypont felé való jobb alálépésre, kell bírnunk: ezt a ló "összeszedésének" nevezzük.

Az összeszedett állapotot a lónál részben olyan leckékkel érjük el, amelyek külön e célt szolgálják, úgymint a koncizület hajlítása, az oldaljárások -különösen a "vállat be"- által részben pedig közvetve az egész munkával, amelynek a lovat alávetjük és végül minden egyes "félvisszatartással".

Mindezek által a ló lassanként úgyszólván önmagától hátulról előrefelé egy mindinkább szűkebb keretbe tolódik össze, a ló hátulja süllyed, a hátsó lábak pedig jobban és erélyesebben a súlypont felé lépnek alá. A ló nemcsak figyelmesebbé válik, hanem kész a legkisebb figyelmeztetésre is a legnagyobb erőkifejtésre, továbbá szebb és büszkébb benyomást kelt a nézőben. Ennek következtében a mindenkori művészek alkotásaikban a lovat előszeretettel ebben a formájában ábrázolták, ha reprezentáló vagy fejedelmi benyomást akartak kelteni.

A ló hátuljának süllyedése következtében a tehermentesített eleje önmagától emelkedi: az elülső lábak magasabban, de rövidebben lépkednek. Ezt a kezek aktív ténykedésével is elősegíthetjük, amennyiben a ló fejét és nyakát magasabbra igazítjuk és emellett erőteljesen ható derék és comb segítséggel egyidejűleg a ló hátsó lábait alálépésre és az így erősebben reájuk nehezedő súllyal izületeikben összehajtásra, késztetjük: ezt az eljárás abszolút feligazításnak nevezzük Ennél a legfontosabb az, hogy az előrehajló befolyások mindig túlsúlyban legyenek, mert különben ez a hátsó lábak elmaradására s a ló derekának lesüllyesztésére vezetne.

A ló helyes tartása alatt a ló tarkójának és nyakának azt az erősebb meghajlítását értjük, amelynek önmagától kell adódnia, ha a ló segítségeket tökéletesen elfogadja és azután azt félvisszatartásokkal, mindjobban összeszedjük. A ló tartásba hozása tehát nem képez külön feladatot, sőt ellenkezőleg, ha a lovas ezt kezének aktív ténykedésével akarná elérni, ez csak oda vezetne, hogy a ló vagy "szár mögé " kerülne, vagy pedig túlerősen ráfeküdnék a szárra ("szár ellen menne") és a harmadik nyakcsigolya mögött az ú.n. "hamis törés" előállana.

A ló összeszedésénél s feligazításánál tehát kerülni kell azt a hibát, hogy munkánkban arra törekedjünk, hogy csak a laikus szeme előtt összeszedett lónak a látszatát (külső képét) keltsük: ez könnyen megesik, ha a fősúlyt csak a ló külső formájára fektetjük. A ló összeszedése s feligazítása hosszabb időt igényel, ha nem akarunk a lóban kárt tenni: ez egy-két évig is eltarthat, aszerint, hogy milyen fokig akarjuk a ló idomítását fejleszteni -esetleg tovább is.

A lónak hátsó lábait először a súly átvételére rendszeres tornásztatással elő kell készítenünk és edzenünk. Ha a lónak elsietett eljárással fájdalmat okozunk, merevséget és ellenállást váltunk ki, melyek következtében rándulások, íngyulladások, csánkpók s hasonló nehéz sántaságok keletkezhetnek és a lovat tönkre tehetik.

Mindazok az ismertetőjelek, amelyeket a segítségekre engedelmes ló jellemzésére felsoroltunk, az összeszedett lóra még fokozottabb mértékben vonatkoznak. Azonkívül az összeszedett ló élénkebb, figyelmesebb és mozdulataiban erélyesebb benyomást kelt. Élénken és mégis teljesen nyugodtan végzi a legnehezebb leckéket is, lendületesen mozog és lovasával állandóan teljes összhangban van anélkül, hogy akárcsak egyetlen segítséget is észre lehetne venni.

Egyedül a nyak és fejállásán vagy a ló hátulján süllyedésén alig ismerhetjük fel a ló összeszedett voltát: ezt csak a lovasa alatt való alapos megfigyeléssel állapíthatjuk meg.

A jó testalkatú ló szabad lépésben hátulsó patáival kb. 20 cm-rel túllépi az elülső paták nyomait. Ezt a kézen és nyugodt lépésben vezetett lónál könnyen megfigyelhetjük, tehát akkor, ha a ló még teljesen nyers állapotban van.

Ha a lovas kezdi lovát összeszedni és annak mellső lábainak lépései a ló elejének tehermentesítése és emelkedése következtében magasabbá lesznek, akkor a koncizületekben többé-kevésbé összehajlított hátulsó lábal már nem lépik túl a mellső lábak nyomait, hanem ezektől, -mégpedig összeszedésének fokozásával mindjobban- elmaradnak. Viszont a hátulsó lábak elmaradásából nem lehet a ló összeszedettségére következtetni, mert olyan lovak, amelyek lendület nélkül vagy lesüllyedt háttal járnak, vagy amellyel már elhasználtak, szintén a hátulsó lábaikkal elmaradnak. Ezért mindig helytelen, ha csak egyes tünetek után minden további nélkül egész fölött ítélkezünk.

MIT SZOKTAK "TARTÁSBAN" VALÓ LOVAGLÁS ALATT ÉRTENI?

A lovat "tartásban" lovagolni kifejezést igen gyakran lehet hallani, de itt ezt szándékosan mellőztük.
Ez a kifejezés arra vezet, hogy sokan a formában, amelyben a ló mozog, látják a lényeget, és azt hiszik, hogy a ló számára egy bizonyos szabályszerű és legjobb tartás létezik, amelynek elérésére kell törekedni.

Már többször rámutattunk hogy akkor, ha a lovaglásról, mint művészetről akarunk beszélni, amelynek végcélja a lovas és ló között megteremtett teljes összhang és a ló feltétlen engedelmessége, akkor az összes segítségnek mindig a ló egész testére kell kiterjedniük. Ettől az elméletben általános elismert helyes elvtől azonban, gyakorlatban sokszor eltérnek, és azt gondolják, hogy kisebb nagyobb fogásokkal az utat megrövidíthetik. Sokszor azt is hiszik, hogy oly eljárásokkal, amelyek csak a ló egyes részeire terjednek ki, egyes merevségeket vagy feszültségeket le lehet küzdeni. Így például a ló száját a zablán való rángatással, a ló tarkóját és fültőmirigyeit pedig hajlításokkal és masszírozással dolgozzák meg: sokan még a ló egyes lábait is külön-külön akarják kidolgozni. Mindez az alap elvesztéséhez vezet, ha pedig az épület alapjából csak egyetlen egy kő is hiányzik, akkor azt kifogástalanul befejezni már nem lehet.

A gyakorlatban legáltalánosabb tévutat a lovasnak az a törekvése jellemzi, hogy lovát "tartásba" hozza, azaz, hogy nyakát meggömbölyítse. Így azután a nyak legmagasabb pontját már nem a ló tarkója alkotja, hanem az kb. 3 tenyérnyire hátrább esik, a ló homlokvonala pedig a függőleges mögé kerül.
Ezáltal a ló laikusok előtt tetszetősebbé válik: ha nem is éppen szép, de mégis jobb benyomást kelt, mintha nyakát és fejét hordaná. Gyakran talán jól is érzi magát, nyugodtan lépked, bár nem olyan tért nyerően és akkor lovas nyelven azt szokták mondani róla, hogy elvesztette járását.

Ilyen lovak gyenge lovasok részére a lovardában vagy kint ismerős terepen és utakon nem is kellemetlen lovaglásúak, nincs nagy mozgásuk, nem ráznak és a lovas kényelmesen ül rajtuk, hiszen ugyanebből az okból kötjük ki a kezdőknek szánt lovakat. Ilyen lovak többnyire a velük folytatott munka következtében keményebb szájúak lettek és nem veszik rossz néven, ha a lovas itt-ott a szájába kapaszkodik.

Azonban ilyen lovak se nem engedelmesek, se nem kímélhetők jobban a lovaglás alatt, mert ebből a tartásból nem szedhetjük össze. A nyak és fej mély tartása mellett ugyanis a ló hátuljának süllyesztése elképzelhetetlen, és ha azt mégis elérhetnénk, ez a ló hátának feldomborításával járna, miáltal a lovas úgy érezné magát rajta, mint egy magas hídon. Az összegömbölyített nyak a szabad mozgást is lehetetlenné teszi.

A legnagyobb baj pedig az, hogy ezek a lovak nem engedelmeskednek a segítségeknek, az engedelmességet bármikor megtagadhatják, főképpen, ha a lovas tőlük valami szokatlan dolgot kíván, és így igen kellemetlenné válhatnak. Ez különösen akkor nyilvánul meg, ha pl. a lovas társaságát el akarja hagyni. A ló ilyenkor a többi lovakhoz ragad -vagy pedig ágaskodik, kirúg, nem engedi magát fordítani, szár mögé bújik, vagy ezekre, annyira ráfekszik, hogy a lovas vele szemben tehetetlen. Végül a ló akaratát keresztülviszi és a többi ló után, szalad-, de semmi esetre sem oda, ahova a lovas akarná. Ilyen pillanatokban a lovasnak eszébe jut, hogy lovát a segítségekre engedelmessé kellene tennie, mindezért azután a jámbor lovát okozza és megveri. A ló azonban nem tudja, hogy miért verik és a lovast legjobb akarat mellett sem értheti meg, hiszen sohasem tanul egyedül járni, a lovas idáig mindig megjutalmazta, ha a többi lovak után -szépen gömbölyített nyakkal- szaladt. Teljesen céltalan a lovat ilyenkor megsarkantyúzni, vagy -amit szintén gyakran látunk- száját rángatni.

A tartásban való lovaglás ilyen formája tehát sok veszélyt rejteget magában, mert itt a forma öncél lett. A különbség azonban, amely ilyen, csak "tartásban járó" és a helyesen belovagolt, a segítségeknek feltétlenül engedelmeskedő ló között fennáll, nem nyilvánul meg mindig ilyen szembetűnően. De mivel sok lovas nincs teljesen tisztában az idomítás lényegével s így sokszor csak ilyen látszólagos eredményekre törekszik, itt azokkal az eljárásmódokkal akarunk röviden foglalkozni, amelyek az ilyen hamis "tartásban" való lovagláshoz vezetnek.

Az ehhez való előkészületek igen különfélék lehetnek s pedig a lovas, az oktató és a ló hajlamai és vérmérséklete szerint. Láthatjuk, pl. azt, hogy a lovat már az istállóban kikötik eleinte csak gyengébben, később -ha már egy bizonyos eredmény mutatkozik,- erősebben és rágatják vele a zablát. Sokan a lovat kézen, gyalog dolgozzák vagy futószáron, erősen vagy kevésbé erősen kikötve. A nyeregben pedig sokan szintén azt hiszik, hogy a segítségekre való engedelmességet állóhelyben, a lófej lehúzásával kell elkezdeni anélkül, hogy lovukat előre hajtanák: sokszor e műveletben még egy gyalogember is segédkezik. Gyakran azt is megfigyelhetjük, hogy a lovas lovát előbb kikötő- vagy más segítőszárak segítségével, eleinte állóhelyben vagy lépésben a nyaka megkerekítésére akarja bírni, és ha ez még némileg sikerül, akkor óvatosan kezd vele ügetni, hogy lovát e tartásra mozgásban is rászoktassa: miután a ló nagyon ragaszkodik az egyszer felvett szokáshoz, ez a tartás azután nála könnyen állandósul. Így a ló orra mindig hátrább kerül, szája pedig mindjobban eltompul.

A jámbor ló a találékony embernek sokszor kedvez, szívességet tesz és a "homo sapiens" azután, még büszke arra, hogy sikerült lovát oly "szép formába" hozni.

A LÓ HASZNÁLATI TARTÁSA.

Ez alatt a lónak azt az összeszedés fokát értjük, amelyben ezt a terepen lovagoljuk. Minden ló minden ármódban kisebb vagy nagyobb fokú összeszedettségben lovagolható: minél magasabb ennek a foka, annál magasabban, de kevésbé tért nyerően lép a ló és annál több erőkifejtésre van szüksége. Ebből következőleg hosszabb lovaglásoknál lovunkat jobban kíméljük s azonkívül gyorsabban haladunk előre, ha laposabb, de tért nyerőbb lépésekben hagyjuk járni. Szükség esetén a lovat bármikor jobban összeszedhetjük, így például, hullámos vagy gödrös talajon, szántási barázdákon keresztül stb.: erdőkön való áthatolásnál szükség esetén lovunkat éppen úgy összeszedhetjük, mint a lovardában.

A LÓ ISKOLATARTÁSA.

Ebben a tartásban -az előbbivel ellentétben- a lónak már az összeszedettségnek egy magasabb fokát kell mutatnia, anélkül, hogy a feligazításnak, vagy összeszedettségnek mértékét pontosan meg lehetne határozni.
Használati és iskolatartás tehát relatív fogalmak, amelyek a lovak különféle testalkata szerint az összeszedésnek különböző fokát is jelenthetik. Miután azonban a legtöbb lovas nem képes arra, hogy az összeszedettség fokát az egész ló után, azaz hátuljának süllyedése és lendületesebb, magasabb lépései után megítélje, ezalatt többnyire csak a ló magasabb nyaktartását értik. Ez azonban téves, mert vannak úgynevezett "született hátaslovak", amelyek gyönyörűen illesztett nyakkal bírnak, és így kiválóan megfelelnének iskola lónak, és amelyeknek használati tartása megfelel annak, amit nehezebb, rövid és vastag nyakú lovaknál már "iskolatartásnak" kellene minősítenünk.

A LÓ ÖNTARTÁSA.

A ló öntartása alatt lovas nyelven a lónak önmagától abban a tartásban való magmaradása értendő, amelyet a lovas számára éppen előírt: tehát ez a kifejezés sem vonatkozik a ló tartásának bizonyos külső formájára, vagy magasságára. A segítségeket már elfogadó ló az idomítás előrehaladásával az öntartást igen hamar nyeri el, még pedig annál gyorsabban, minél finomabb összevágó segítségeket, de különösen minél finomabb szársegítséget alkalmaz a lovas. Az öntartás legnagyobb ellentéte az, ha a ló a szárra ráfekszik. Az öntartás azonban már azért is csak látszólagos, mert az önmagát hordozó (öntartásban menő) lóra még mindig a lovas előrehajtó ülése és tétlenül ellentartó keze gyakorol bizonyos befolyást. Az igazi öntartás csak annál a lónál nyilvánul meg, amely lovasával teljes harmóniában halad. Olyan lovaknak a tartását, amelyek szár mögött járnak, szintén egy bizonyos fajtájú öntartásnak lehetne nevezni. Itt a helyest a helytelentől megkülönböztetni sokszor igen nehéz és sok érzést követel: annyi bizonyos, ha a lovas nem képes a ló nyakát bármikor kinyújtásra bírni, akkor a ló már szár mögött van.

ENGEDETLENSÉGEK ÁLTALÁBAN.

A ló nem mindig teszi meg azt, amit a lovas tőle kíván: ezt engedetlenségnek nevezzük, habár ez nem mindig egyértelmű azzal, amit ezen fogalom alatt általában értünk. A felmerülő nehézségek onnét származhatnak, hogy vagy a lovas nem képes magát a lóval megértetni, vagy pedig, hogy a ló félelmet vagy fájdalmat érez.
A ló sohasem cselekszik alattomosságból vagy rosszindulatból. Igen bajos, minden esetben az okot felismerni, amely a nehézséget felidézte: különben itt többnyire nemcsak egy okból, hanem több ok összejátszásáról van szó. Ennek vagy ezeknek felismerésétől függ az előállott nehézségnek eredményes leküzdése és kiküszöbölése.
Az engedetlenség eleinte többnyire csak jelentéktelennek látszó apró jelekben mutatkozik, amelyekre a lovas gyakran nem is fordít különösebb figyelmet, és amelyek ezután nemcsak szaporodnak, hanem ki is éleződnek.

Ennél jellemző az, hogy többnyire egy és ugyanazon lovas alatt különböző lovaknál is ugyanazon engedetlenségek lépnek fel. Ebből következőleg tehát az okot elsősorban mindig a lovasban kell keresnünk, és aszerint ülését és befolyását helyesbítenünk. Így a lónak a szárra való ráfekvése többnyire a goromba kéznek a következménye: kezdetben ezen, derekunk meghúzásával és kitartásával a ló erélyesebb előrehajtása mellett, esetleg egy sarkantyúszúrással is javíthatunk.

Ha azonban a lónál a szárra való ráfekvés már szokássá vált, akkor ezen, legjobban közvetlenül a heveder mögött alkalmazott pálcaütéssel segíthetünk abban a pillanatban, ha a ló ismét a szárra rá akar feküdni, amit azonnal ismételünk, ha a ló ezt újból megkísérli, de mindig csak egy ütéssel. Erre a ló ijedten néhány lépést gyorsabban fog előremenni, azután pedig újból a szárra ráfekszik: erre újból megbüntetjük és így tovább, míg a ráfekvéssel felhagy. Itt sem a pálca vagy sarkantyú hatása a döntő, hanem a derékkal és alsócombokkal kifejtett előrehajtó segítségek. Hasonlóképpen áll ez a többi engedetlenségeknél és neveletlenségeknél is: ha a lovas nem törekszik arra, hogy ülését, érzését és befolyását javítsa és fejlessze, minden lónál mindig ugyanazon nehézségekkel fog találkozni.
A ló rossz szokásainak oka az, hogy a ló nem engedelmeskedik eléggé a segítségeknek, amiben azonban többnyire nem annyira a ló, mint a lovas a hibás.

Lovaglás közben más engedetlenségek is léphetnek fel -teljesen váratlanul is- és esetleg megakadályozhatják a lovast abban, hogy munkáját folytassa, mint pl.: ijedezés, bakugrások, ágaskodás, elragadás, helyhez tapadás, a lovas falhoz szorítása.

Ebből kifolyólag törekedjék minden lovas komolyan arra, hogy lovát a segítségekre engedelmessé tegye, nehogy esetleg éppen válságos esetben találja magát ilyen nehézségekkel szemben.

AZ IJEDEZÉS.

Ha a ló valamilyen tárgytól fél, akkor fejét mindig a tárgy felé fordítja, és arra ijedten rámered. Legjobb, ha a lovas ilyenkor a lovat az ellenkező oldalra hajlítja és ezt belső combjával a tárgy felé nyomva, mellette ellovagol. Itt az állítás a lényeges, miután ezáltal, a ló számára, megszűnik a lehetőség, hogy erre az oldalra hátuljával kitörjön. Abban az esetben, ha a lovasnak nem sikerülne lovát átállítani és így a tárgy mellett, előrenyomni, akkor legcélszerűbben cselekszik a lovas, ha lóról száll és azt a tárgy mellett gyalog vezeti el. Gyakran azzal haladhatunk el könnyebben ilyen ijesztő tárgyak mellett, hogy más lovakhoz csatlakozzunk: ilyenkor lovunkat már előzőleg az ellenkező oldalra hajlítjuk.

BAKUGRÁSOK.

A ló különféle módon hajthatja végre a bakugrásokat. Mégpedig előrefelé, vagy helyben, vagy helyben és forogva. Mindhárom esetben a ló fejét leveti és ezzel a lovast a nyeregből könnyen, előrefelé kihúzza. A lovasnak iparkodnia kell, a ló fejét és nyakát hirtelenül alkalmazott erélyes szármeghúzásokkal vagy megrántásokkal felemelni és a lovat erélyesen előrehajtani. Ha ez nem sikerül, akkor a lovas -hacsak a ló önmagától nem szünteti be a bakugrásokat- többnyire földre kerül.
Érzékeny hátú lovak sokszor, különösen, ha velük a nyergelésnél nem bántak elég elővigyázattal, a felülés után hajlamot mutatnak ily bakugrásokra: ez többnyire már kézen való elővezetésnél a ló megfeszített hátán és bizonytalan merev lépésén felismerhető. Az ilyen lovakat legcélszerűbb felülés előtt futószárazni, vagy addig kézen járatni, míg a látható feszültség megszűnt. Mindenekelőtt ilyen lovak nyergelésénél igen óvatosan kell eljárni, a hevedert csak lassanként, fokozatosan szabad meghúzni: azonkívül, ajánlatos közvetlenül a felülés előtt a hevedert egy-két lyukkal megereszteni. Ha ilyen lovakkal nem bánnak eléggé elővigyázatosan, akkor ez a hiba mindig rosszabbodik.

AZ ÁGASKODÁS.

Itt is, mint a bakugrásoknál, a legfontosabb az, hogy a lovas a lovát előrehajtsa, mert a ló csak állóhelyből képes ágaskodni.
Ha a ló váratlanul ágaskodott, a lovas legjobban teszi, ha vagy a ló sörényébe fogódzik, vagy pedig a ló nyakát átöleli, hogy ezáltal elkerülje a nyeregből való lecsúszást és azt, hogy esetleg a szárba kapaszkodással a lovat hanyatt rántsa. A legnagyobb hiba volna ilyenkor túl sokáig a ló nyakán maradni és ezzel az ülést, és minden befolyást feladni. Ilyenkor legjobban teszi a lovas, ha -amint a ló ismét földet ért- annak fejét és nyakát azonnal felemelni, mert a ló magasra emelt nyakkal nem bír ágaskodni. Ugyanígy kell a lovasnak eljárnia, ha már előbb megérzi, hogy a lova ágaskodni akar, ami azonban elég ritkán fordul elő. A kezek leszorításával vagy mélyen tartásával a lovat nem akadályozhatjuk meg az ágaskodásban. A legkellemetlenebb az ágaskodásnál az a lehetőség, hogy a ló az egyik vagy mindkét hátsó lábával a biztos állást elveszti és oldalt, vagy hanyatt vágódik. Ilyenkor legjobb, ha a lovas ellöki magát a lótól, hogy alája ne kerüljön.

AZ ELRAGADÁS.

Ennek többnyire az szokott az oka lenni, hogy a lovas túlerősen húzza a szárakat, amely küzdelemben azután mindig a ló szokott a győztes maradni. A ló vagy magasra emelt, vagy mélyen tartott fejjel és összegömbölyített nyakkal ragadhatja el a lovasát. Ha utóbbi úgy érzi, hogy teljesen elvesztette az uralmát lova felett, akkor kilátástalan volna, ha azt visszatartással vagy a szárak rángatásával akarná feltartóztatni. Ilyenkor legcélszerűbb, egyenesen a ló füle között előre nézni és egy szabad helyet keresni, ahol a lovat egy nagy körre vehetjük: ezt azután folytonosan kisebbítjük, míg végre a lovat a kör közepén megállíthatjuk. Eközben majdnem kizárólag a belső szárral kell fordítanunk és többnyire magunk is megleszünk lepve afölött, hogy a ló sokkal könnyebben hagyja magát fordítani mint azt feltételeztük volna.
Véraláfutásos szemmel, veszetten ritkán rohannak el lovak.

A LOVAS FALHOZ SZORÍTÁSA.

Ha egy ló falnak, vagy fának akar lovasával dűlni, akkor az ellenkező oldalra hajlik és belső lábaival testét az illető tárgyhoz odanyomja. Itt a lovas képességén múlik, hogy tudja-e lovát -hasonlóan, mint az ijedezésnél- az ellenkező oldalra, ebben az esetben tehát a tárgy felé hajlítani. Ily módon megakadályozhatja, hogy a ló a tárgyhoz szorítsa, sőt a jelenleg belső combjával a lovat onnan elnyomhatja: tehát itt is az áthajlítás a lényeges.

HELYHEZ TAPADÁS.

Tapadásnak, a lónak azt a rossz szokását nevezzük, amikor helyhez köti magát és onnan elmozdulni semmi áron sem akar, így pl. más lovaktól, az istállótól, vagy egy ajtótól. Emellett az ilyen ló többnyire vagy ágaskodik, vagy lovasát a falhoz akarja szorítani: mind e kísérleteket az előbbiekben leírt módon kell leküzdeni, de a legfontosabb az, hogy a lovat ismét előremenésre késztessük. Ilyen ellenszegülések szolgáljanak minden lovasnak figyelmeztetésül, hogy a segítségekre való engedelmesség megteremtésével alaposan foglalkozzék és magát ebben, mindjobban tökéletesítse.